25. rész: "...túlléptünk egy határt..."

2010. szept. 24. 20:53 - írta AnonimGirll

Ezt a rész 4 nap alatt írtam, szóval tessék neki örülni! xD Jó olvasást ^^

 

- Mindig annyira elfoglalt vagy! - válaszolta.

- Pont most intéztem el, hogy ne rögtön kelljen találkoznom a lányokkal. Van fél órám, de úgy látszik ezt a fél órát nem fogom rád pazarolni! - mondtam, és elvettem a telefonomat.

Odamentem a kanapéhoz, és visszahívtam Vicky-t.

- Bocsi, csak az előbb a haverom kinyomta a telómat, mert féltékenységi rohama van, ami azért jó, mert az egész napomat, sőt az egész hetemet vele töltöm... - magyaráztam, közben flegmán Jus felé pillantottam. Most egyáltalán nem érdekelt, hogy milyen rosszul érzi magát.

Nem tudja megérteni, hogy fontosak számomra a barátaim? Vagy azt hitte, hogy ő most megérkezik, és mindent elsöpör? Mert ez nem így történt. Muszáj foglalkoznom a többi barátommal is.

*Justin*

Kicsit rosszul esett, hogy ennyire nem törődik velem. És az is eléggé rosszul esett, hogy megemlítette, hogy nekem "féltékenységi rohamom" van... Na és persze úgy, hogy az egyik haverjának. Annyit azért megérdemlek, hogy mondja, hogy pl. a barátja vagyok... Nem is kértem, hogy említse meg a nevem, de ez azért fájt.

Próbáltam titkolni mennyire nem esik jól ez az egész amit most művel. Az arcomat a párnába rejtettem. Bőgni volt kedvem, és már éreztem a torkomban azt a szorító érzést. Levegőt venni is nehéz volt, és hamarosan éreztem, ahogyan egy forró, nedves dolog gördül le az arcomon.

A forró könnycsepp lassan gördült le az arcomon, és a párnára esett. A szemeimet elhomályosították a könnyek, elkezdtem pislogni, és a könnyeim egymás után potyogtak a párnámra, sötét foltokat hagyva a párnahuzaton.

Szaggatottan vettem egy nagy levegőt, és próbáltam visszafojtani a többi könnyemet. Egy fiú nem sír. Az a lányokra marad. Ezt nekem nem szabad. Felsóhajtottam, és az arcomat a párnába fúrtam. De azok a hülye könnyek csak azért is jöttek egymás után.

Miért teszi ezt? Nincs féltékenységi rohamom, csak szeretem. Ennyire nehéz megérteni? Azt hiszi, hogy olyan jól elvagyok amikor nincs a közelemben? Mert akkor valójában szörnyen vagyok... Csak nem mutatom ki.

Utálok sírni, de most kifejezetten tetszett... A könnyeimmel együtt kijött az összes elfojtott bánatom. De a könnyeim tovább folytak, ezt pedig az váltotta ki, hogy Luce egy pillantást sem vetett felém, és én több, mint tíz percen keresztül sírtam.

Hülyeség ez a sírás... Miért kell bőgni? Feleslegesen távozik belőlem a víz. Most leginkább álomba szerettem volna sírni magam, de ez nem épp könnyű, ha vissza kell fojtanom, és egy cseppet sem vagyok álmos.

Ott marcangoltam magam az ágyon fekve, a plafont bámulva, de be kell valljam nem láttam semmit. Csak a homályt láttam magam előtt a könnyeim miatt. Próbáltam már végre abbahagyni a sírást, és megszólalni... De ő megelőzött...

- Justin. - suttogta. - Alszol? - kérdezte még mindig halkan.

- Nem. - szólaltam meg ugyanolyan halkan, remegő hanggal.

- Sírsz? - kérdezte még halkabban.

- Igen. - suttogtam, és nagyot nyeltem.

Az ajkamba haraptam, és pislogtam egyet. Két könnycsepp útnak indult az arcomon, lefelé a párnámra.

- Sajnálom. - suttogta, még mindig a kanapéról.

- Én is. - suttogtam, de a hangom elcsuklott, és további könnyek csordultak ki a szememből.

- Nem akartam...

- Én sem...

Hallottam ahogyan elkezd ide botladozni, én pedig felé emeltem a tekintetem. Újra elhomályosult a látásom, de pislogtam, és így már láttam az arcát.

Felült az ágyra mellém, én pedig keserves tekintettel kémleltem az arcát.

- Ne nézz így! - gördültek le a könnyei. - Én nem akartam... - Elcsuklott a hangja. Csak figyeltem őt, nem tudtam megmozdulni, átölelni és megvigasztalni. Nem engedelmeskedtek a végtagjaim. - Bocsáss meg!

Az ajkaim megremegtek, és lehunytam a szemem.

- Nem akartam sírni. - suttogtam. Elmosolyodtam. - Ez olyan hülyeség...

Felnéztem rá.

Megrázta a fejét, és a szeméből kipotyogtak a könnyei.

- Néha ez is kell!

- De én nem akarok... Nagyon szar érzés. - mondtam, de még mindig nem tudtam mozdulni.

- Néha pont jó. - mosolyodott el, de ez a mosoly gyorsan lehervadt. - Én kifejezetten szeretem.

- Imádod magad kínozni? - kérdeztem, és el is mosolyogtam magam. Tiszta meglepetés ez a lány!

Bólogatott, és megfogta a kezem.

- Sajnálom amit mondtam... Ja és inkább magamat kínzom, mint téged!

Lefeküdt mellém, én pedig átöleltem, és magamhoz húztam.

- Utállak sírni látni! - suttogtam.

- Én viszont imádok bőgni! - mosolyodott el újra, de ez a mosoly még keserűbb volt.

- Akkor nem leszünk jóban! - figyelmeztettem. - Tessék nevetni!

Felnevetett. De ez a nevetés még mindig nem volt az igazi.

- Igazán nevetni! - néztem a szemébe.

- Nem megy... Még most nem. - suttogta, és egy újabb könnycsepp szánkázott végig az arcán.

- Hihetetlen vagy!

- Köszönöm. - nevetett fel. Na végre, egyre jobb...

- Oké, akkor most egy IGAZI nevetést kérek! - mosolyodtam el lágyan, és megfogtam a kezét.

- Kérlek... - suttogta, és megszorította a kezem. - Most ne...

- Rendben. - sóhajtottam, és lehunytam a szemem.

Fejét a mellkasomra fektette, és egyenletesen szuszogott. Hirtelen megremegett, erre felnéztem.

- Justin... - suttogta halkan, és könnyei újra folyni kezdtek. - Annyira hülye voltam! - nézett a szemembe. - Sajnálom!

- Már megbocsátottam! - mondtam halkan, és egyik kezemmel megcirógattam könnyeitől nedves arcát. - És ne sírj!

- Oké. - sóhajtott fel halkan, majd az arcom a pólómba rejtette.

Azt hiszem itt túlléptünk egy határt... Most már teljesen hozzá tartozom, úgy, ahogyan ő hozzám. Eddig nem épp az érzelmek kerültek előtérbe, de azt hiszem, most ez egy kicsit megváltozott.

Most már nem csak a testi kapcsolat számít. Eddig se csak az számított, de most sokkal nagyobb figyelem fordult az érzelmeinkre.

Figyelni fogok rá, hogy mindig boldog legyen, és sose lássam sírni, mert ezt utálom. Utálom sírni látni, és tudom hogy tehetnék ellene valamit, de nem megy.

A nap besütött az ablakon, narancssárga fényt vetve a padlóra. Azt bámultam.

Felsóhajtott.

- Indulnom kéne... - jegyezte meg.

- Hát oké. - sóhajtottam. Tudtam, hogy mennie kell, nem akartam visszatartani, bár azt tettem volna, amíg ki nem harcolom a kárpótlást ezért. Hiszen most rádöbbentem, hogy ő mindig próbált mindent megtenni, hogy én ne nyavalyogjak neki állandóan. - Érezzétek jól magatokat!

Elmosolyodott, és felült.

- Szeretlek! - mondta a szemembe nézve. Teljesen elvarázsolt.

- Imádlak! - mosolyogtam rá.

Lehajolt hozzám, és lassan megcsókolt.

- Szeretlek! - suttogtam a csók után, de már húzódott is el. Feltoltam magam, és egy puszit nyomtam még a szájára.

Elmosolyodott, és ő is adott egy puszit.

- Beéred ennyivel?

- Most az egyszer! - vigyorogtam rá, ő pedig felnevetett.

- Oké, akkor szia! - ölelt át szorosan.

Elmosolyodtam, és átöleltem.

- Szeretlek! - motyogta a nyakamba, és lassan megcsókolta. Halkan felnyögtem. Evvel az őrületbe tud kergetni!

Elhúzódott, és felkuncogott.

- Hűtsd le magad, nagy fiú! - húzta végig a kezét az ágyékomon.

- Menekülj, mielőtt elkaplak! - kuncogtam, és éreztem, hogy nem bírom tovább ha ezt csinálja.

- Oké, akkor szia! - csókolt meg szenvedélyesen, de mielőtt visszacsókolhattam volna, elhúzódott, és felpattant. Felkapta a telefonját a kanapéról, és belehajította a táskájába. Felvette a pulcsiját és a vállára a táskáját. - Szeretlek! Legyél jó! - kacsintott rám egy elbűvölő mosoly kíséretében, én pedig az ágyneműbe markoltam, és próbáltam ott maradni, egy helyben.

Kiment, én pedig görcsösen kapaszkodtam az ágyneműbe.

- Nyugi... - suttogtam remegő hanggal. Hogy bírtam eddig is megállni, hogy ne... Oké, nyugi...

Lassan felkeltem, és elindultam a fürdőszobába. Megmostam az arcomat, majd a tükörbe néztem. Ugyanaz az arc, de valami mégis más... Valahogy boldogabb, és azok a barna szemek mélyebbek és jobban csillognak. Talán ezt teszi a szerelem.

Felsóhajtottam, majd elindultam le a szüleimhez.

- Justin! - visított fel Jazzy, és ideszaladt hozzám.

Leguggoltam, és kitártam a karjaimat.

- Ó, itt a gyönyörű hercegnő! - mosolyogtam, mielőtt Jazzy belém ütközött.

Meglepődtem, olyan erővel jött nekem és ölelt át.

- Hé, kislány! - kuncogtam, mert majdnem feldöntött.

- Hol van Lucy? - kérdezte aranyos barna szemeit rám meresztve.

- Elment vásárolni! - mosolyogtam kishúgomra, azonban eszembe jutott az utolsó emlékem vele.

Elvigyorodtam, majd elengedtem Jazzy-t.

Felálltam, és megfogtam a kezét, bementünk anyuékhoz a szobába. Anyu a kanapé végében ült a laptopjával az ölében. Apu és Erin valami filmet néztek.

- Mit csináljak? - estem le melléjük a kanapéra.

- Takarítsd ki a szobád! - vetette fel anyám a laptopja mögül.

- Már megvolt. - sóhajtottam, és én is elkezdtem bámulni a tévét, de fél percnél tovább nem ment. Ez valami nyálas romantikus film volt. Azt hittem elhányom magam, ha tovább nézem.

Felsóhajtottam, próbáltam felhívni a figyelmüket rám.

- Látogasd meg Ryant. - mondta apu.

- Ez jó ötlet, köszi! - mondtam, majd szaladtam is a bejárati ajtó felé. - Majd jövök... Egyszer. - mondtam, majd vágódtam is ki a friss levegőre.

Elindultam a napfényes utcán, bár a beton még mindig az esőillatát árasztotta mindenfelé.

Megérkeztem Ryanékhez, csengettem, és vártam, hogy kinyissa.

Hamarosan nyílt az ajtó, Ryan vigyorogva nézett rám.

- Csá! - pacsiztunk le, majd beinvitált. - Na mi van? - kérdeztem, és bementünk a nappaliba.

Leültünk a kanapéra.

- Csak nem számítottam rád... Azt hittem Lucy-val vagy! - vigyorgott, majd hátradőlt.

- Ezt hogy érted? - kérdeztem, és próbáltam elrejteni a nagy vigyoromat.

- Hát tudod... - mondta, és próbálta visszafojtani azt a vigyorát.

Felnevettem.

- Elment a barátnőivel vásárolni! - mondtam, de ő még mindig vigyorgott. - Ne gondolj annyira rosszra!

- Annyira? - vigyorgott.

- Ja...

Elkezdtünk röhögni.

- Szóval...

- Még nem volt semmi... - mondtam, de kicsit elvörösödtem. - Vagyis még nem volt az...

Bólintott.

- Miért jöttél át? - kérdezte kíváncsian.

- Nincs mivel elütnöm az időm... Arra számítok, hogy a lányokkal már csak este találkozunk. - vigyorogtam.

- És akkor honnan tudják, hogy hova kell menni? - kérdezte.

- Naomi velük van. - válaszoltam.

- Milyen Naomi? - kérdezte, közben erősen gondolkodott.

Megforgattam a szemem.

- Tudoood... Naomi Respect...

- Ja. - nevetett fel. - Ő is jön? - nézett fél perccel később rám.

- Ja, mert? - kérdeztem. Az arca hirtelen vörös lett.

Felröhögtem.

- Ne mondd, hogy tetszik neked! - röhögtem, és már a hasamat fogtam.

Kaptam egyet a vállamba, amit kicsit fájt, de nem tudtam abbahagyni a röhögést.

- Hagyj már... Hogy nekem tetszik? Pff... - mondta, és elfordult, de az arca még mindig full vörös volt.