20. rész: Egy új lány

2010. szept. 12. 15:38 - írta AnonimGirll

-... kötelező elmennünk bulizni Ryanékkel, bemutatná az új barátnőjét... - mondta.

- Ööö, oké... Mehetünk! - mondtam.

- De nem muszáj, ha nem akarod! - mondta.

- Á, szóval te inkább itthon maradnál! - állapítottam meg vigyorogva, és mivel most épp nem figyelt, lelöktem magamról, és lemásztam az ágyról.

Nevetve tápászkodott fel, és leült az ágy szélére.

- Honnan veszed? - kérdezte.

- Tudod, figyelek rád! - hajoltam le hozzá, és egy puszit nyomtam az orrára.

- Tudom? - kérdezte, és a térdhajlatomnál húzott az ölébe.

- Legalábbis tudnod kéne! - kuncogtam, és feltérdeltem, majd kimásztam öléből.

Odamentem a nagy fehér kanapéjához, és leültem a karfára.

Lehúztam a lila pulcsim cipzárját, levettem, majd leraktam a kanapé háttámlájára.

- Huh, ne csináld ezt! - állt fel, és lassan elindult felém.

- Mit? - kérdeztem kissé értetlenül.

- Tudod te! - kuncogott.

- Nem, fogalmam sincs! - mondtam, és az ajkamba haraptam.

Idejött hozzám, és átölelt az egyik kezével, majd óvatosan leereszkedett velem a kanapéra.

- Inkább te ne csináld ezt! - kuncogtam, és elfordítottam a fejem, hogy ne tudjon megcsókolni.

De hiába... Megtalálta a módot, hogy teljesen kikészítsen.

Elkezdte az arcomat, majd a nyakamat csókolgatni. Majd egyre lejjebb haladt, az egyik vállamról lehúzta a pólót, és ott csókolgatott.

- Útban van a pólód. - morogta a vállamba.

Feltoltam az arcát, és megcsókoltam.

*Justin szemszöge*

Beletúrt a hajamba, és közelebb húzott magához. Vagyis inkább magára.

Azonnal éreztem magamban azt a csodálatosan kínzó érzést amit most kiváltott belőlem.

Kínozva éreztem magam, mert tudtam, hogy nem mehetünk tovább... Bár tudtam, hogy én képes lennék az ő kedvéért bármire.

Hevesen csókolóztunk, én egyik kezemmel a kanapé párnájába markoltam.

Átölelte lábaival a csípőmet, mire megdermedtem. Egy elakadó nyögéssel feleltem erre, de ő nem hagyott időt másra, ajkait újra az enyéimre szorította.

Aztán ajkai eltűntek ajkaimról, és lassan elindult lefelé a nyakamig.

A nyakamnál megállt, és ott csókolgatott, majd hamarosan nyelvét is bevetette.

- Lucy... - mondtam rekedten, elfúló hangon. - Talán ezt nem kéne...

- Hmmm, miért nem? - kuncogott zihálva. - Talán beijedtél? - kérdezte, majd lábait szorosabban zárta körém.

Belém akadtak a szavak.

- N...nem erről van szó... - nyögtem ki, amint levegőhöz jutottam.

- Hanem akkor miről? - folytatta kínzásomat.

Nem tudtam megszólalni.

Gyengéden lehúztam magamról a lábait, és kimásztam karjai közül.

- Mi az? - nézett rám szomorúan. - Talán valamit elrontottam?

Megforgattam a szemeimet. Mindig megtalálja a módot, hogy magát hibáztassa.

- Nem, semmi baj nincs, csak... Nem épp a megfelelő alkalom. - mondtam.

- Hát oké. - sóhajtott bánatosan, és felült. Lehajtott fejjel tanulmányozta a padlót. Annyira rossz volt így látni.

- Megbántottalak? - ültem le mellé, és átfogtam a vállát.

Megrántotta a vállát, és még mindig nem nézett fel.

- Luce... - mondtam, és feltoltam az állát.

Elrántotta a fejét.

- Naaa... - mondta. - Légy szíves nézz rám! - kértem.

De nem hallgatott rám, csak elnézett az ajtó felé, azaz a másik irányba.

- Lucy... - szólítottam meg halkabban, és egyik kezemmel átkaroltam.

Leszedte magáról a kezem, és ellökte.

- Hagyj békén! - mondta.

Ilyenért megsértődni... Hülyeség.

Felkaptam a vizet. Hát jó, nem érdekel!

Felálltam.

- Ahogy akarod! - mondtam, és kiviharzottam a szobából. Becsaptam magam mögött az ajtót, majd lementem az emeletről.

A többiek idekapták a tekintetüket, gondolom a hangos trappolásom miatt.

Siettem a bejárati ajtóhoz, majd felkaptam az akasztóról a pulcsimat.

- Lucy? - kérdezte anyu.

- A szobámban. - adtam a rövid választ, miközben felvettem magamra a pulcsimat.

- Hova mész? - kérdezősködött tovább anyu.

- Megyek, kicsit sétálok! - felkaptam a napszemüvegemet, és odapillantottam a kanapéra. Pont láttam anyámat a kanapén ülni, gondolom a többiek is ott voltak, de őket nem láttam.

- Valami baj van?

- Miért lenne? - kérdeztem.

- Miért nem mentek mindketten?

- Nem akart jönni. - rántottam vállat.

- Talán összevesztek... - hallottam a halk megjegyzést, de nem anyámtól jött. Talán attól a másik lánytól. Azt hiszem, Chelsea a neve, Chris csaja.

- Majd jövök! - mondtam, és feltéptem az ajtót.

Kimentem, majd elindultak a szemerkélő esőben. Felvettem a kapucnimat, és úgy baktattam tovább.

- Király. - morogtam.

Pont most kell esnie...

A földet bámulva lépkedtem az esőben. Hideg annyira nem volt, csak esett az eső.

Nekimentem valakinek. Csodás, jó szerencsétlen vagyok. Szerencsére nem estünk el. Felnéztem.

Egy tizenhárom év körüli alacsony lány állt előttem, barna haja tele volt esőcseppekkel.

- Bocs. - mondtam. Semmi kedvem nem volt kedvesnek lenni.

- Öhm, semmi gond. - mondta, és amint találkozott tekintetünk lehajtotta a fejét, és már ment is tovább.

- Hé! - fordultam utána. - Megtudhatnám a neved?

Hátranézett, zöldes szemében kíváncsiság és meglepődöttség csillogott.

- Ööö... - megfordult, és úgy nézett rám. - Laura.

- Öhm... Örülök, hogy találkoztunk, és még egyszer bocs, hogy neked jöttem. - mondtam. Fürkésztem azokat a zöldes szemeit. Gyönyörű szemei voltak, nem tudtam megállapítani a színét, de annyira megbabonázott. A haja hullámosabb volt az eső miatt.

- Mi az? - mosolyodott el.

- Ööö, semmi... - mondtam, és éreztem, hogy zavaromban lesütöm a szemem. - Egyébként hány éves vagy? - néztem fel rá.

- Az titok. - kuncogott.

- Titok? - nevettem.

- Ühüm.

- Na és megadnád a számod? - kérdeztem.

Mi?! Mit csinálok? Justin, barátnőd van! - emlékeztettem magamat.

A másik énem viszont tudott rá egy egyszerű magyarázatot: "Ez csak egy telefonszám! Egyébként is csak megszeretném ismerni!"

- Hát, nem is tudom... - beletúrt vizes hajába, és lepillantott a földre.

- Vagy telefonszám, vagy kor! - nevettem.

- Na jó. - sóhajtott. - Tizennégy leszek januárban...

- Köszönöm. - vigyorogtam rá.

- Na de most mennem kell... - szabadkozott, és a vállán lévő sporttáskára nézett.

- Megkérdezhetem, hogy hova mész? - kérdeztem.

- Persze. - válaszolta egyszerűen. Vártam, hogy mondjon valamit, de végül én törtem meg a csendet.

- Na és választ is kapok rá? - kérdeztem.

Elnevette magát.

- Erről egy szóval sem beszéltünk. - nevetett. - De igen, kaphatsz.

Vicces, aranyos, szép... Hülye! - szóltam magamra. - Fogd már fel, hogy van barátnőd!

- Szóval... Úszni megyek. - mondta.

- Ilyen időben?

- Beltériben. - kuncogott szem forgatva.

- Ja... - nevettem fel.

- Nos, én még mindig nem tudom a neved...

Felkuncogtam, és levettem a napszemüvegem.

A szemei tényleg olyan zöldes árnyalatúak voltak, szemüvegem ellenére is jól láttam.

Kikerekedett szemekkel nézett rám.

- Justin Bieber? - kérdezte.

- Aha. - válaszoltam, és elnéztem oldalra, hogy ne legyen feltűnő, hogy a szemét bámulom. Szemüvegen keresztül nem láthatta, így már biztosan.

- Francba. - kuncogott halkan.

- Mi az? - kérdeztem, és ránéztem.

- Sietnem kell, mindjárt elázok! - nevetett, majd megfordult. Visszanézett rám a válla felett. - Viszlát, Justin!

- Szia! - mondtam, és elmosolyodtam. Nagyon szépen rám mosolygott, majd elindult.

Csodálkozva néztem utána, és hagytam, hogy az esőcseppek a kapucnimra hulljanak.

Szép lány volt, bár nem kifejezetten az én ízlésem. Meg amúgy is, most épp barátnőm van... Na meg három évvel fiatalabb nálam...

- Laura. - suttogtam, majd felsóhajtottam, megfordultam, és mentem tovább.

Miután kiszellőztettem a fejem, és letudtam nyugodni, elindultam hazafelé.

Felnéztem az ablakomra a házunk előtt, és felkaptam egy kis kavicsot.

Megcéloztam az ablakot, és megdobtam. Reméltem még ott van, és meghallja. Nem akartam bemenni most, találkozni a szüleimmel és az övéivel.

Dobtam még egy kavicsot, mire valaki az ablakhoz jött.

Lucy a szemét törölgette, ami már vörös volt. Miért sírt? Most azonnal tudni akartam, és felvidítani... De nem akartam, hogy megússza ennyivel, hogy így besértődött.

Intettem neki, hogy jöjjön le, ő meg lassan bólintott, és elment az ablaktól.

Ott álltam a járdán, és az eső még mindig áztatott. A zsebeimbe dugtam a kezeimet, hogy azokat legalább megvédjem az esőtől.

Szuper, fürödhetek meg újra, hogy ne fázzak meg. Igaz, hogy nem esett annyira az eső, de én kb. egy óráig itt járkáltam a városban.

A nadrágom és a pólóm is elázott. A pulcsi nagy súllyal nehezedett rám a benne lévő víz miatt.

Már majd' meg fagytam, vártam, hogy lejöjjön.

Kijött, és lassan elindult felém, lehajtott fejjel.

Idejött hozzám, és megállt.

- Mi a baj? - emeltem fel a fejét, és kisírt szemeibe néztem.

- Sajnálom. - rebegte halkan, közben láttam rajta, hogy újra a könnyeivel küszködik.

- Mit? - hajoltam kicsit lejjebb, hogy szemmagasságban legyen a fejünk.

- Nem akartalak megbántani.

Nem tudtam eldönteni, hogy könnyei folynak végig az arcán, vagy az esőcseppek.

- Nem gond. - mosolyodtam el halványan. Eszembe jutott valami. Reméltem bejön... - Everyday I bring the sun around, I sleep away the clouds. SMILE FOR ME!

Mélyen a szemébe néztem, ő meg elmosolyodott, és átölelt.

Aztán gyorsan el is húzódott.

- Csupa víz vagy! - mondta, és megfogta a kezem. - Gyere, öltözz át, mielőtt megfázol!

Húzni kezdett maga után be a házba. Megforgattam a szemeimet.

Az ajtóban megállt.

- Ha gondolod segíthetek! - mosolygott rám kacéran, mire én elmosolyodtam.

Csupa meglepetés ez a lány!